A
világosság idejét éltük. Minden az annak megfelelő
ösztönös rutinnal zajlott. Egészen addig, amíg a csapat egy
távoli tagja rá nem zendített: „Egy nem mozog. Lent van, és nem
mozog.” Egyből
fújni kezdték a mellette lévők
is: „Nem mozog. Lent egy nem mozog.” Sorban adták tovább a hírt
egymásnak.
Mi
közöm van hozzá, gondoltam. Én aztán nem postáskodok nekik! De
amint hozzám ért a riadólánc, valahonnan zsigerből
tört rám a kényszer. Azonnal eltaposta az egyénieskedés
szikráját. Nem szakíthattam meg a sort, az vadul természetellenes
lett volna. Harsogni kezdtem a többiekkel együtt: „Ott lent egy
nem mozog.”
A
széllel versengve szállt az üzenet, és indult a helyszínre
mindenki, akihez eljutott. Mire odaértünk, valahonnan már én is
tudtam, mi a teendő.
Kört
alkottunk, ahogy az őseink
és azok ősei
a létezésünk kezdete óta. Ő
középen feküdt alant, mozdulatlanul, természetellenes pózban. A
folyamatosan érkező
újak csatlakoztak a szertartáshoz. Egyre dagadt a kör.
Szívtuk
magunkba a lent heverő
testből
kiáramló lélek foszlányait. A felhalmozott tudást, az emlékeket
és mindent, ami őt
alkotta. Belénk épült, a részünkké vált. Egy morzsányival
gyarapította a közösség egyedről
egyedre öröklődő
ismeretanyagát a világról.
Pihenj
az örök mozdulatlanságban, testvérünk! Magunkba fogadtunk.
A
Másfajta hirtelen bukkant fel.
Általában
messziről
észre szoktuk venni. De most valami mögül váratlanul lépett elő.
Sokkolóan hatott ránk, pedig nem láttuk nála a varázságat,
aminek messzire zengő
hangjával le tudta rántani bármelyikünket a mozdulatlanságba.
Még egészen magasból is.
A
riadalom egyeseket azonnali menekülésre sarkallt. A bátrabbak nem
hagyták el a helyüket. - Persze én sem! - Csak rettegve, feszült
izmokkal meredtek a kegyetlenségéről
ismert ellenségre. Vajon mire készül?
Hatalmas,
undorító, törvényt nem ismerő
lényként szinte bármit megtehetett. Most sem hazudtolva meg
szörnyű
valóját, egyenesen a társunk testéhez ment és magával ragadta.
Egyként hördültünk fel. A szertartás megszakadt!
Miért
tett ilyet? Talán éhes volt?
És
mintha ennyi borzalom nem lett volna elég, még vérmesen felénk
támadt, miközben artikulátlan hangokat adott ki magából:
– Hess,
ronda varjak! Hess, hess!
És
mi szétrebbentünk.
-
vége
-