S. Csaba: A vén koldus

Roberto öreg volt már, s azonfelül szegény, mint a templom egere. Egy padon bóbiskolt éppen a folyó menti parkban, újságpapír-takaróba bugyolálva. Mélyen barázdált, hamuszürke arcára békességet lopott az álom, bozontos szakálla bezúzmarásodott a dermesztő hidegben. Feje fölött egy kitartó, jeges szellő gyászindulót fújdogált a jegenyefák megdermedt ágain, s a hőmérő higanyszála jócskán fagypont alá süllyedt.

Hajnalodott. A hórihorgas lámpák még javában tették a dolgukat, sárga fényt szórtak a fontosabb ösvények mentén. Ez a pad, melyen a vén koldus aludt, a park északnyugati oldalán foglalt helyet parányi tisztás szomszédságában. Távol esett minden fő csapástól, sűrű bokrok vették körül, s még halvány lámpafény se világította. Két hete annak, hogy az öreg rátalált, s azóta minden éjszaka itt tanyázott.

A semmiből hirtelen egy falka kergetőző, eszeveszetten csaholó kóbor kutya tűnt elő, majd ugyanolyan hirtelen ahogy megjelentek, el is tűntek a tisztásról. Az öreg megébredt, de percekbe tellett, mire teljesen magához tért. Feltápászkodott a padról, s közben tehetetlenül reszketett, mint akit hisztériás roham ráz. Hiába húzta magára minden ruháját az éjjel, a közelgő tél jeges lehelete könnyedén bebújt a szakadt gúnya alá, s egészen a csontokig hatolt. Noha számtalan efféle éjszakát töltött már szabad ég alatt, a hideg napról napra jobban megviselte, és ez a mostoha, nyomorúságos élet lassan, de biztosan elillanni készült a meggyötört testből.

Legelső gondolatával a pálinkát kereste, hogy lecsillapítsa valahogy ezt az átkozott remegést. Egy jó kortynyi ott lapult még tegnapról a lapos üvegben, a szíve mellett. Szájához emelte meggémberedett ujjait, némi életet lehelt beléjük, majd előkotorta foszlott ballonkabátja mélyéről a kis flaskát és egyetlen mohó húzással eltüntette az italt. Krákogott egy keveset, mert ennyi év után sem sikerült egészen megszokni az olcsó pálinka förtelmes ízét, de azután pillanatok alatt átmelegedett tőle. Betuszkolta az újságpapírokat a batyujába és útnak indult a városközpont felé.

Délelőtt belvárosi utcákban koldult, de sehol nem volt sokáig maradása – hol rendőrök kergették el, hol lelkes polgárok zavarták tova. Bármi történt vele, soha nem vitázott, csak csendben továbbállt. Rongyos kabátját az utca hideg kövére terítette, rátérdepelt és ütött-kopott bádogedényt helyezett maga elé, hadd hallja az aprópénz csörrenését. Ami pedig a kéregetést illeti, más koldusokkal ellentétben egyáltalán nem könyörgött az alamizsnáért. Csak térdelt ott meggörnyedve a járókelők lábánál, imára kulcsolt kézzel, mélyen lehorgasztott fővel, és így, szavak nélkül is annyi alázattal kínálta savanyú sorsát, hogy szinte képtelenség volt közömbösen elmenni mellette.

Az emberek legnagyobb része lesütött szemmel menekült előle, s közben szaporán ismételgették a szokásos kifogásokat, miszerint: „bárcsak adhatnék”, meg „sajnos nekem sincs elég”. Akadtak azért olyanok is, akik szánakozva bámulták, s közülük páran adományt hullajtottak a bádog tálkába. Majd’ minden nap összegyűlt egy flaska pálinkára, egy fél cipóra, meg némi felvágottra való aprópénzt. Jobb időkben hetenként egyszer még lottószelvényre is futotta.

Hálás hangon köszönetet mormolt, valahányszor zörrent a kis doboz, de tekintetét mindvégig a földre szegezte. Megszámlálhatatlan esztendeje már hogy kéregetésből élt, de még mindig restellett az emberek szemébe nézni, szégyellte, hogy koldusbotra jutott.

Úgy dél körül egy terebélyes asszonyság jól leteremtette, amiért kihasználja az emberek jóindulatát. Az egész utcát fellármázta ez ügyben, még az erek is kidagadtak a nyakán, úgy ordított. Hogy neki ne sajnáltassa magát, hanem dolgozzék inkább. Meg hogy biztosan külföldi és menjen vissza oda, ahonnét jött.

– A te bajod sem sokkal kisebb, mint az enyém – gondolta az öreg miközben szedelőzködött, de az asszonyhoz egy szót sem szólt. Keresett a közelben egy csendes sikátort és leült egy kartondobozra, amit egy kuka mellett talált. Kiborította maga elé a bádogedény tartalmát és háromszor is megolvasta a pénzt.

– Pihenek egy kicsit, aztán elmegyek pálinkáért – dünnyögte magában – koldulni még ráérek délután is. – Hacsak valamilyen halaszthatatlan tárgyalás közbe nem jön – tette hozzá élcelődve, ugyanis erősen fanyar humora volt és nem lévén senkije, saját magát ugratta néha.

Még vagy félóráig üldögélt ott elmerengve, aztán újra felkerekedett. Bepakolta a kartondobozt is a tarisznyába, és elindult, hogy megkeresse a kocsmát ahol pár garasért kérdés nélkül megtöltik a flaskáját.

Közben a nap is kimerészkedett az égboltra, megenyhült kissé az idő. Az öreg is jobb kedvre derült, majdhogynem vidáman sodródott a hatalmas emberforgataggal. Még a sapkáját is levette, hogy a késő ősz napsugarai a lehető legnagyobb felületen simogassák ráncos fejét.

A zsúfolt utca mindkét oldalán elegáns boltok kínálták portékájukat, a pultok mögül lelkes eladók lesték a vevők minden kívánságát. Türelmetlen autósok tülköltek végeláthatatlan sorokban, és öltönyös úriemberek rohangáltak irodaházak között, álmokat kergetve. Szaporán lüktetett a város pulzusa, s látszólag mindenkinek jutott valamilyen feladat a nagy egészben.

Egyszeriben tetőtől talpig pufajkába öltöztetett, csöppnyi kis legény termett előtte. Tornyos sapkáján bolyhos szőrgomolyag díszelgett, kis kerek arca alig látszott ki a ruharengetegből. – A téjapó, a téjapó – sikította boldogan, míg az édesanyja utol nem érte és el nem hurcolta, bocsánatkérő kifejezéssel az arcán. Mi tagadás, hosszú kabátjában, tömött vánkosával a hátán, és deresedő szakállával a vén koldus valóban emlékeztetett a filmvásznak télapójára. Beesett arcán jóságosan kergetőztek a ráncok, akár a tenger hullámai, bozontos szemöldöke alól barátságos barna szempár tekintett a világra.

Mosolyogva bámult a kisfiú után, amíg az végleg el nem tűnt a tömegben, s amikor felocsúdott, fenséges sült hús illata tódult az orrába hívogatón. Egy gyorsétkezde nyitott ablakai előtt ácsorgott. Nagyot kordult a gyomra, s valósággal a szájában érezte a sült hús kissé sós, fokhagymás ízét. Már legalább féléve annak, hogy igazi húst evett, s ki tudja mikor lesz hozzá újra szerencséje.

Közvetlenül az étkezde mellett elektronikai bolt pöffeszkedett hivalkodón, a kirakatban televíziók tömkelege. Éppen a tegnap esti ötöslottó-húzást ismételték. Az öregnek eszébe jutott, hogy ő is vásárolt szelvényt a héten, hát a kirakat elé lépett. Úgy pár éve egyszer már volt hármas találata, akkor egy egész hónapig nem kellett koldulnia.

Az utolsó számot is kihúzták már, mire előkaparta egyik zsebéből a gyűrött szelvényt. Pár pillanatig még a képernyőn maradtak a nyertes számok, az első hármat sikerült is megjegyeznie. Tizenkettő, tizenhét és harminckilenc. A szelvényére nézett és megtántorodott. Mindhárom szám meg volt jelölve rajta.

A tévében befejeződött a közvetítés, reklámot sugároztak. Halványan egy negyedik számra is emlékezett, de abban már egyáltalán nem volt biztos. Negyvenhét. Megkereste hát ezt a számot is a lapon, és amit látott, abba egészen beleszédült. A negyvenhetesen is nagy, fekete ákombákom X éktelenkedett.

A járda széléhez tántorgott és egy korlátnak támaszkodott. Hát négy találata lenne? Azzal annyit nyerne, amennyivel legalábbis az egész telet könnyedén átvészelhetné.

– Nem! Megver az ég, ha telhetetlen vagyok – gondolta. Bár ha az a három szám találna, akkor is nagy ajándékot kaptam.

Most már abban a bizonyos háromban sem volt biztos, ezért úgy döntött, hogy keres valahol egy újságot és megnézi abban. Amennyire bírta, meggyorsította sánta lépteit és kisvártatva egy újságos stand akadt az útjába. Felkapott a pultról egy lapot és izgatottan forgatta, a tegnapi húzás után kutatva.

– Nem úgy van az, tata – rikkantotta az újságárus. Először fizetünk, aztán olvasgatunk.

Nem vitatkozott, kifizette a lapot. Bánta is hogy a megmaradt pénz nem elég italra. Amikor lehet, – de csak lehet – hogy három találata van. A negyedikre gondolni sem mert.

Leült egy padra és tovább forgatta az újságot. Hamar megtalálta a húzás eredményét az utolsó előtti lapon. Tizenkettő, tizenhét, harminckilenc, negyvenhét és hatvanhárom. Remegő ujjait számról számra húzta: egy találat, kettő, mégis megvan a három. Sőt, a negyedik is. És végül… Uram kegyelmezz, az utolsó szám is egyezett. Hirtelen elsötétült minden és forogni kezdett vele a világ, mintha őrült körhinta ragadná magával akarata ellenére. Nehezen szedte a levegőt, a homloka vízben úszott, s a szíve veszettül kalapált.

– Ez úgysem igaz – motyogta. Álmodom, biztos, hogy álmodom. Átkozott számok. Hiszen ha csak három találna, vagy esetleg négy… akkor talán. De így nem! Ez így csak egy szép álom.

Legalább egy óra hosszat ült még a padon, de akárhogy csipkedte magát, csak nem ébredt fel. Újra és újra leellenőrizte a számokat és szép lassan elfogadta, hogy mégiscsak nyert. Ő, a szerencsétlen koldus, a társadalom szégyene, megnyerte a főnyereményt. Hogy az pontosan mennyi pénzt jelent, azt maga sem tudta. Ott írja az újságban, de azt a sok számot nem lehet csak úgy, egyszerre kiolvasni. Az bizonyos, hogy sokat. Nagyon sokat. Tizen-akárhány, vagy huszon-akárhány, vagy sok száz és ezermilliót – bánja is ő, ez most már az övé. Ráadásul csak az övé, mert senki más nem nyert. Ott írja ezt is, benne az újságban. Egyetlen nyertes van. Az pedig ő.

Elkezdett örömtáncot járni az utca kellős közepén, még énekelt is hozzá. A járókelők sajnálkozva nézték és kikerülték. Szegény bolond koldus. Alighanem részeg, vagy beleőrült szerencsétlen sorsába. Ha csak sejtették volna, hogy az a papírdarab amit a kezében szorongat, a nyertes lottószelvény, bizonyára eszükbe sem jut sajnálkozni.

Aztán, még mielőtt mentőt, vagy rendőrt hívott volna valaki, az öreg összeszedte a holmiját és útnak indult a lottózó felé, ahol a szelvényt vásárolta. Nem volt nehéz dolga, mindig ugyanott játszott, amikor összegyűlt a pénz szelvényre. Még az eladót is ismerte. Az egyetlen ember volt, aki néha szóba elegyedett vele.

Egész úton odafele magában dudorászott. Soha életében nem volt még ilyen boldog. Egy csapásra megoldódott minden gondja-baja. Azt sem bánta, hogy ilyen későn jött ez a nyeremény – ami volt az elmúlt, s most mindenért kárpótolta a sors.

Üres volt a kis bódé amikor megérkezett, az eladón kívül nem volt senki odabenn.

– Nyertem, George – kiáltotta az öreg köszönés helyett és dicsekedve lobogtatta a szelvényt – ezt nézd meg, én nyertem.

A boltos megérezte az enyhe pálinkaszagot az öreg leheletén és kétkedve vette el a felé nyújtott papír fecnit. Leellenőrizte a számokat és egészen elsápadt, amikor a végére ért. Még egyszer végigfutotta a szelvényt, ezúttal lassabban, még több figyelemmel, és ha lehet, még jobban elsápadt, amikor befejezte.

– Nem. Ez nem igaz – makogta erőtlenül maga elé. – De hát, ... a számok találnak. Akkor meg, ... – nagyot nyelt mielőtt kimondta – nyertél, Roberto, úgy néz ki, hogy tényleg te nyertél.

– Na ugye! – kurjantotta diadalmasan az öreg, s hogy megerősítést nyert, még több magabiztosság költözött a hangjába.

– Hát nem megmondtam? Vége a nélkülözésnek, George. Egyszer s mindenkorra vége. Még ma új kabátot veszek, meleg béléssel. Meg öltönyt is hozzá. És húst eszek. Ropogós, fokhagymás, finom sült húst. És ágyban alszom, igazi ágyban, tetővel a fejem fölött.

– Látod, hogy van Isten, George!? – folytatta lelkesen. És mindenkire gondol! Még az ilyen szerencsétlenekre is, amilyen én vagyok. Mert kihúzott engem a szakadék fenekéről. Most már minden jóra fordul. És én neked is adok a nyereményből, George. Te voltál hozzám a legjobb, már hosszú ideje. Hát nem örülsz neki!?

Az eladó hitte is, meg nem is a koldus ígéretét, de régóta ismerte már őt, és szívből örült a szerencséjének. Megölelte az öreget, és elcsukló hangon gratulált neki.

Aztán sírva, kacagva, egymás nyakába borulva ugráltak és Roberto a hetedik mennyországban érezte magát. Annyi elfecsérelt idő után újra ember volt ő is. És ismeretlen emberek jöttek a boltba, és ők is gratuláltak neki. És mindannyian táncoltak és énekeltek. Aztán valahol a hűvös távolban kutyák kezdtek el ugatni, és az öreg rettentő fáradtságot érzett. Szemhéjai ólmos súllyal nehezedtek a szemére, s lassan minden elhomályosult körülötte.

Amikor újra kinyitotta a szemét, egy falka eszeveszetten ugató kóbor kutya vette körül. Reggel volt, hideg szellő fújdogált, s ő a padon feküdt a folyó menti parkban, hatalmas újságpapírokkal beterítve. És öreg volt, és szerencsétlen, s azonfelül szegény, mint a templom egere.

***

A műre a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc érvényes /Ami röviden annyit tesz, hogy a művet a felhasználó (az oldalt látogató olvasó) másolhatja, többszörözheti, továbbadhatja, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de kereskedelmi célra nem használhatja fel./

Letöltés: S. Csaba - A vén koldus - epub

Categories: S. Csaba, szépirodalom