2015. november 4., szerda

Kotsy Krisztina - Gyilkosság

Az öreg futószalag fáradhatatlanul szállította az árut. Mióta megtudta, hogy kiöregedett, jobban hajtotta magát. Mert a munkát, a teljesítményt komolyan kell venni!
   Az elkopott alkatrészei miatti fájdalomról tudomást sem vett. Inkább egyre gyorsabban pörgette, szinte hajszolta magát. Észre sem vette, hogy napról-napra hangosabban hörgött, nyöszörgött, surrogott, kattogott. Egykori önmaga karikatúrájaként játszotta el, amit kívántak tőle. Pont, mint vadonatúj korában. Muszáj volt. Nehogy a szemeknek feltűnjön, hogy már nem a régi.
   A gyár továbbra is kíméletlenül, megállás nélkül nyelte le az egyik napot a másik után, ahogyan a gyerekek falnák a cukorkát, ha hagynák nekik. A gyár megtehette ezt, hiszen mindvégig ezt csinálta; s amúgy sem akadt senki, aki pofán vágja, ha túlzásba viszi a zabálást. Nem csoda, ha egyesek határozottan úgy vélték, valóban megváltozott a gyár természete. Elbízta magát. Nyilvánvaló felsőbbrendűsége már abban megmutatkozott, hogy a gyárban minden és mindenki pótolható – állítólag ez a dolgok rendje a világban.
   S a munka folyt és folyt tovább, az öreg meg rohant, iparkodott, erőlködött. Néha meg-megállt szusszanásnyi időkre, körbekémlelni, vajon a szemek észrevették-e, hogy még mindig tud olyan termékeny lenni, mint az újak? Látják-e, hogy még mindig megéri a pénzét? Tisztában vannak-e azzal, hogy közel s távol neki van itt a legeslegtöbb ledolgozott munkaéve? Felfogják-e egyáltalán, milyen értékes az ilyen sokat tapasztalt munkaerő?
   A szemek látták, tudták és felfogták ezt. Egyiküket sem érdekelte. Kínosan elkerülték az öreg pillantását. Amennyire lehetséges volt tolerálni a jelenlétét, elnézték neki, hogy olyan, amilyen. Ahhoz viszont nem maradt elegendő türelmük és késztetésük, hogy kezdjenek vele bármit is abban a maradék kis időben, mielőtt a gyár végképp kiszuperálja. Tudták bizony, hogy nagyon régen nem a régi. Nemcsak zajos és idegesítő, de bűzös is kezdett lenni. Elhasználódott, elfáradt, az öregség félreismerhetetlen szagát árasztotta magából, ami az újak orrát igencsak piszkálta.
   Nem volt divatos, az biztos, ellenben működött, igyekezett, megtette, amit kívántak tőle. Csakis ez számított. Versenyben maradni. Hajtani. Megfelelni. Mindenáron!



   Aztán egy meleg nyári napon az öreg csak úgy, feltűnés nélkül megszakadt a munkában. Lehanyatlott a közeli, koszos műanyagszékbe, és az ingét markolászva, szuszogva kapkodott lélegzet után.
   Meglepve, már-már nyakon csípve érezte magát. Korábban jelét se észlelte annak, hogy valami nem stimmelne vele. Igen elcsodálkozott azon, mégis hogyan történhet egy ilyen bivalyerős, fiatalos testtel ekkora szörnyűség… hisz egyáltalán nem jött el az ideje…
   … de a levegőt továbbra sem akarta rendesen ki- és beengedni a tüdeje. Arca kivörösödött, hörgött néhányat, a szája szélén nyálbuborékok jelentek meg. Üveges tekintete a távolba révedt, megmentő után kutatva. Azonban a szemek ezúttal is kellően távol tartózkodtak.
   Amikor meglehetősen elsötétült a világ, mintegy varázsütésre, a saját szeme láttára, megjelent a régi téglafal előtt egy hatalmas mozivászon (ott ahol korábban az asztal állt), és magától elindult rajta egy ismerős film, ami róla szólt. Ezt valahogyan valamikor valakik az ő számára készítették, hogy majd egyszer, ha úgy adódik, végignézhesse a gyárban töltött éveit. Eddig fel se tűnt neki, hogy a gyár be lenne kamerázva. Nem sejtette – azért a szíve mélyén mégiscsak reménykedett benne –, hogy olyan fontos munkaerő a gyárban, hogy valaki filmet készít róla. Őróla? Jól esett neki, de zavarban is volt. Mondani akarta, „ezt igazán nem kellett volna”… végül mégse szólt semmit. Kivételesen nem bánta ezt a kis pihenőt, amit a mozivászon előtt tölthet; azon a napon eléggé fáradtan ébredt.
   Az élmény újszerűen hatott rá, sosem járt moziban azelőtt. Mégis hamar elunta magát és bosszankodott, mert egy idő után, mintha beakadt volna a szalag, a képeken ugyanaz ismétlődött mozdulatról-mozdulatra, napról-napra, évről-évre. Az öreg feszengett kínjában, fészkelődött a székében. Tőle szokatlan módon, már majdnem panaszra akart nyílni a szája. Már majdnem szóvá akarta tenni, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a filmmel, legyenek szívesek, ellenőrizzék le, és javítsák meg a szalagot, mert ez így… élvezhetetlen… de csakhamar kifutottak az utolsó képkockák, és megjelent a felirat: VÉGE.
   Örült, hogy vége. Folytatni akarta félbehagyott munkáját. Kinyitotta a szemeit, pislogott párat. Elmosolyodott a megkönnyebbüléstől. Körülnézve látta, a mozivászon ugyan eltűnt, de a többi holmi ott maradt, ahol hagyta. Megborzongott bizarr élményétől, megigazgatta az ingét a mellkasán, és felsóhajtott; ám az után a sóhaj után a levegő teljesen kifogyott belőle. Ő pedig kimúlt. A futószalag megállt.
    Az öreg erőlködés nélkül csusszant ki a testéből. A dolog addigra neki is tökéletesen egyértelművé vált. Azt még érzékelte, hogy túl hamar adta meg magát. Lett volna még mit csinálnia.
    Egy darabig régi önmaga fölött lebegett. Téblábolt. Két kerek percig azon töprengett, hogyan fogja másnap a gyár fogadni a bejelentését, miszerint nem jön többé, ugyanis neki befellegzett.
    Majd hirtelen váltással felocsúdott a kötelességtudatából, magához tért az emberi lét kábulatából, és csak azzal foglalkozott, hogy megállapítsa, igazából mi romlott el benne ilyen nagyon? És az körülbelül mikor történhetett? Ahogy a válaszok után kutakodva ránézett az öreg testre, az elrongyolódott ruhákra, arra a rengeteg mocsokra, meg a nagy semmire, ami az öregembert körülvette, elszégyellte magát.
    Miért is voltam én itt? – ezt kérdezte meg magától eltűnődve, mielőtt elszökött a holttest mellől.







© Copyright – All rights reserved – Minden jog fenntartva.
A szerző oldala: travel light

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.