Vass Ákos: Túléltem Szigetvár ostromát

Valódi nevemre nem emlékszem, mert kis koromban nevelőszülőkhöz kerültem. Ragadványnévként annyit kaptam, hogy: Kanos Karcsi.

Hamar elszegültem katonának. Végül Szigetváron kötöttem ki. A csatákban nem sok hasznomat vették, mivel nem voltam valami magas. De, mint minden rosszban van valami jó, itt az, hogy kis ember nagy bottal jár. Ezzel bizony jól lehet döfni.

Minden este fényeztem a végét, hogy másnap ugyanolyan jól használhassam; szerettem ezt a lándzsát. Anno nevelőapámtól kaptam. A csatában hátulról támadtam; rögtön a lovasok után. Ha beledöftem egy törökbe, azonnal jól ráhúztam, olykor tövig, ha nagy volt a lendület.

Másik specialitásom volt a puska. Ezzel aztán lövöldöztem össze-vissza. Sok nyoma maradt a falakon. Ezeket sajnos ki kellett javítanom. Nagyon nem szerettem már a lyukakat tömködni ezeken a régi roskadozó falakon. Távolról tökéletes fegyver volt, csak sokat kellett tuszkolni, hogy rendesen belemenjen az anyag. A golyókkal minden este eljátszadoztam, éjszakában nyúlóan, mert nem volt más szórakozásom. Folyton ellenőriztem megfelelő-e a felületük, hogy pontosan lőhessem ki valakire.

Az egyik kereskedőasszony megkért este, hogy maradjak nála éjszakára, mivel nagyon fél. Szívesen beleegyeztem. Egyik reggel jól meghúztam; a vészharangot, mert láttam néhány törököt a vár körül kószálni. Visszarohantam az asszony lakjába, majd felhúztam… a melegebb kabátomat, mert hideg volt kint a várfalon.

A durva időjárás kikezdett minket. Szinte az összes katona kiverte... a balhét.

Előtte lévő este volt Brezsnyiv születésnapja. Persze az orosz medve jól bírta a sok vodkát. Bár a 7. pohár után jól megkeményedett neki... a keze, mert jó erősen rákulcsolta a hosszú, vastag, hengeres alakú... sodrófára. Ezzel jól széjjelverte utána... a székeket.

Aznap este mulattunk, megállás nélkül. Nos, a vár vagy török támadásnak volt alátéve éjszaka, vagy egy magyar rohamnak a kocsmából. Az emberek a földön hánykolódtak, a berendezések meg az udvaron hevertek darabokra törve.

Éppen készültem volna bevetni a csábos adottságaim, amikor megszólalt a törökök kürtje a támadást jelezve. Egy ferde mosollyal ott hagytam a fiatal kis lánykát, majd siettem a barakkba összekapni egy-két fontosabb cuccomat. És én, mint a legbátrabb magyar katona és legjobb kereső, hamar megtaláltam egy rejtett kijáratot egy barlang-rendszerbe. Néhány óra múlva erősebb fényt láttam egy járat végén, szóval elindultam annak irányába. Pár száz méterre láttam egy aprócska falucskát. Elindultam hát lefelé a domboldalon. Mikor odaértem kicsit ellenszenvesen fogadtak, de utána elmeséltem nekik hősi tetteimet. Ezek aztán mindent elhittek. Hamar ételt, italt, nőket kaptam minduntig. Velük egész nap folyt a húzogatás.

Sok fát kellett felfűrészelni és segítettek nekem elhordani. Olykor ki is csapták, hogy megpuhuljon... a szőnyeg. Persze csak módjával. Hősnek tekintettek, és felnéztek a falusiak rám.  Hamar szerető asszonyt találtam, akivel később családot alapítottam. Hátralévő életem eme kis falucskában éltem le, mint a falu vezetője.

Olvasd tovább!

Csonka Adrián: Sörben az iGAZság

 A Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány 2016-ban létrehozott kihívása, a Merj kevesebbet! kampány által kijelölt szakmai irányba illeszkedik. Minden évben november 1. 7:00-tól november 30. 19:00-ig tart. Célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a mértékletesség erényére az alkoholfogyasztással kapcsolatban. Az egy hónapos kihívás során a részt vevők leteszik az alkoholt és az italfogyasztással kapcsolatos szokásaikat értékelik. Célja mértékletesség erényének és az öngondozás gyakorlatának elmélyítése az alkohol iránti sóvárgásban megtalált tanulságok által. Fontos cél a testi és lelki megújulás, az önismeret fokozása, a vágyak megregulázása, valamint az italozás okozta problémák korai felismerése. Annak ajánlott, aki legalább hetente egyszer vagy annál többször iszik és szeretne többet megtudni az alkoholhoz fűződő viszonyáról.

forrás: Száraz november – Wikipédia (wikipedia.org) 

Ketut Subiyanto fotója a Pexels oldaláról

A kocsmában ülő férfit Johnnak hívják. Átlagpolgár, átlag munkával, átlag alatti fizetéssel. Eddig minden olyan átlagos.

Ismerős, ugye?

Mivel Johnnak átlag alatti a fizetése, ezért a pénztárcájához igazított minőségű sör van előtte. Most koncentrál, és megfeszítve bámulja a korsót, a felfele menekülő kis buborékok teljesen elvarázsolják. Sörének habja pezsegve duruzsol, szinte hívogatja magához, és csodával határos módon megszólal...

„Gyere, Johnny fiú! Igyál le gyorsan, mert eltűnök hamarosan. Oh John, ne várj soká, sajnos én olcsó sör vagyok...”

– Nem akarok kapkodni – válaszolja a férfi.

A hab szintje mintha egy leheletnyit lejjebb apadna, mielőtt újra megszólal.

„De amikor a szar munkádat végzed, akkor bezzeg tudsz kapkodni a semmiért, John. Szinte élvezed azt a sok megaláztatást, amit átélsz...”

A férfi nyugtalanul körülnéz a csehóban. Senki sem figyel rá.

– Megőrültem... A sörömmel beszélgetek.

„Nem őrültél meg, valóban beszélek hozzád. Már nem tudtam elnézni azt a szerencsétlen pofádat, és azt láttam jónak, hogy személyesen is beszéljünk, de sajnos nincs sok időnk.”

– Hát ez nagyszerű – sóhajtotta John. – Szóval figyelsz engem.

„Figyellek bizony, barátom. És nem tetszik amit látok. Meg vagy púposodva, ingyen túlórázol, eszed azt a sok szemetet, sőt! – Egy hatalmas buborék ugrik ki a korsóból – Az asszony is csal téged!”

John ismét körülnéz, és amikor megbizonyosodik arról, hogy még mindig nem nézi senki sem, olyan közel hajtja a fejét a korsóhoz, amennyire csak tudja.

– Beszélsz itt összevissza! Az én drágám sose tenne ilyet.

„Persze-persze”

– Ne perszézz nekem, mert azon nyomban kiöntelek! Csak egy olcsó sör vagy aki percek óta beszél a fejembe!

„Mi mindenhol ott vagyunk, John…” – és az erjesztett ital tovább suttog.

John megmerevedik. Olyat hallott, amiről eddig csak sejtette, hogy igaz. Vagyis már régóta nem csak sejtette, hanem tudta. De azt hitte, ha minden nap elegendő sört húz le, akkor nem lesz más, pusztán alkoholmámorban úszó agyának rossz szándékú képzelete.

– Honnan tudsz te erről? Egy ideje éreztem, hogy nem hűséges, de te ezt akkor is honnan tudod?

„Mondtam. Mi mindenhol ott vagyunk, John. Műszak után mindig ide ülsz be. Hülyének néz. Mi, növények, nem vagyunk vakok. Szállítjuk az információt egymásnak, mindenkiről mindent tudunk. Ha elhaladsz egy fa mellett John, jusson eszedbe, hogy az mindent tud rólad!”

A korsóba bámuló férfi szeméből kicsordul egy könnycsepp.

– Most mit mondjak erre? Egy szar alak vagyok, akihez egy korsó sör beszél éppen. Hihetetlen...

„Még jó, hogy nem barna sört rendeltél.

Ritkán szólunk emberekhez, John, de én megláttam benned a lehetőséget.

Elnyomva élsz, kihasznál a világ. Arra kérlek, szedd össze magad! Állj a talpadra és légy férfi! Ha a munkahelyen megaláznak, akkor állj ki magadért! Nem kell a rizsa, John. Szarul keresel, és ha belegebedsz, akkor se lesz jobb a helyzet. Vedd lazábbra a figurát. Az asszonyt meg...” – A sör elhallgat egy pillanatra a hatásszünet kedvéért, de John nem engedi neki, hogy folytassa. Tudja ő jól, mit akar neki mondani.

– Köszönöm!

Egy pár méterrel arrébb ülő vendég észreveszi, ahogy a söröskorsóját simogatva motyog magában. Félve attól, hogy ez fertőző lehet, inkább eltámolyog a kocsma egy távolabbi szegletébe és újabb italt rendel magának.

„Ne köszönj semmit, John. Szívesen segítek neked. Most pedig igyál meg engem! Guríts le, John! Az utad kezdete vagyok, és ha a megvilágosodás ösvényére rálépsz, már nem ugyanaz az ember leszel!!”

John szót fogad, lehúzza a korsó sört.

Majd még ötöt.

Arcán boldog mosollyal tántorog ki a kocsmából.

A következő hetekben John növényeket kezd termeszteni.

Esténként pedig az új beszélgetőtársával múlatja az idejét, és megismerkedik annak néhány töményebb cimborájával is. Hamar rádöbben, mennyire jól ismerik titkos vágyait. Bátorítják is rendszeresen, hogy ne fogja vissza magát. Képes változtatni az életén. Nem kell mást tennie csak határozottabban fellépni.

Pár hónappal később…

…elkapta az asszonyt, amint épp a zöldséges bikával szegte meg a házassági fogadalmat, és az intenzívre küldte őket egy vascső segítségével.

Másnap a főnökét küldte el az anyjába.

Minden színesebb lett ezután.

Megbékélt magával.

Talán végleg.

Olvasd tovább!

Nagy Zita: Az arany kötőtű

Sűrű pelyhekben hullt a hó.

Catherine szorosabbra húzta magán a kabátot, és elfordította arcát a metsző széltől, ahogy kiszállt a taxi hátsó üléséről. Fekete szőrmekesztyűbe bújtatott kezét a feje fölé emelte, és szapora léptekkel felszaladt a vasútállomás épületébe vezető lépcsősoron.

A fenébe ezzel a fránya idővel!

Belépett a kicsi, tömött váróterembe és egy pillanatra megtorpant. Ahogy végignézett a tömegen, ujjait egyre szorosabban kulcsolta a kezében tartott kézitáskára.

Vágyakozva gondolt arra, hogy visszafordul, és egy pillanatig engedte is, hogy elhatalmasodjon rajta az érzés. Már-már indult is kifelé, végül erőt vett magán. Nem visszakozhat! Nem lehet!

Néhány pillanatig tekintete még elidőzött az embereken. Elnézte a bojtos sapkába bújtatott apró arcokat, az izgatottan csevegő szülőket, akik egyik kezükben vaskos táskáikat szorongatták, a másikkal gyermekeiket zabolázták, majd mélyet sóhajtva a peronra vezető aluljáró felé indult. Piros lakkcsizmájának kopogása visszhangzott az üres folyosón, ahogy gyors léptekkel haladt előre.

A vonat már a vágányon állt, megtömve emberekkel.

Szuper!

Felkapaszkodott a szűk ajtón, és szabad helyet keresve átküzdötte magát a tömegen, egészen a szerelvény végén lévő fülkéig.

– Szabad? – mutatott az ablak mellett lévő üres helyre, miután elhúzta a kabinajtót.

– Ha vállalja, hogy bepréseli magát Larry mellé, akkor magáé a lehetőség – mutatott a nagydarab férfira a másik. – De előre szólok, bélproblémákkal küzd – nevetett fel prüszkölve.

Catherine a folyosón álló sokaság felé pillantott, azon morfondírozva, hogy állva tegye-e meg az utat, vagy csatlakozzon a furcsa társasághoz. A tömegből az egyik, vélhetően enyhén ittas férfi mohón végignézett rajta, ezért inkább az utóbbi mellett döntött. Piros szőrmesapkáját a kalaptartóra tette és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullik, szinte már elborította a tájat.

Felhangzott a füttyszó, és a vonat elindult.

Lehunyta a szemét, igyekezett tudomást sem venni a vele szemben ülő férfi trágár vicceiről, vagy a körülbelül két, tízéves forma kisfiú állandó marakodásáról.

– Elég legyen, fiúk! – hallotta még a férfi hangját, majd elnyomta az álom.

Fogalma sem róla, mennyi idő telt el az utazásból, de arra eszmélt, hogy elcsendesedett a fülke, és kiszabadult a mellette ülő válla és a fal fogságából. Kinézett az ablakon, a rohanó tájat figyelte. Úgy tippelte, körülbelül félúton járhatnak. Feje visszahanyatlott a háttámlára és újra lehunyta a szemét. Lábát kibújtatta a csizmából, kinyújtóztatta, és a szemben lévő ülésre tette.

– Sohasem tudtam aludni utazás közben – csendült fel egy halk, rekedtes hang, mire Catherine ijedten kinyitotta a szemét.

Apró, idős asszony ült a kabin másik végében, kézimunkával a kezében, és szemüvege mögül rokonszenvesen mosolygott rá.

– Öhm…elnézést, azt hittem egyedül vagyok – kapta le a lábát zavartan.

– Ugyan, ne szabadkozzon – legyintett az asszony derűsen. – Sokat utazik?

– Nem…ritkán, vagyis leginkább sohasem…már jó ideje – köszörülte meg a torkát.

– Én nagyon szeretek utazni. Annyi mindent látni a világból. Csak nézzen oda – intett az ablak felé. – Hát nem csodálatos?

Catherine pillantása a havas hegycsúcsokra és az alattuk szélesen elterülő, ugyancsak hófehér vidékre siklott, majd bólintott.

– Nem szükséges egyetértenie, ha másként gondolja – mondta szelíden az asszony, miközben a kötőtűk sebesen jártak a kezében.

– Egyetértek – nézett rá Catherine a szeme sarkából, összefonta karját a mellkasa előtt, és újra elhelyezkedett az ülésen.

Éppen eléggé feszélyezte a tudat, hogy hová tart, semmi kedve nem volt egy parttalan beszélgetéshez.

– Annak idején én is szerettem a szőrmekalapokat – szólalt meg újra az asszony. – Mifelénk nagyon hidegek voltak a telek, elkélt egy-két melegebb darab – mosolygott szívélyesen.

Catherinnek fogalma sem volt, hogy mit feleljen, így csak bámulta az elsuhanó téli tájat, és hallgatta a szomszédos fülkékből átszűrődő boldog hangfoszlányokat. Egy-egy kisgyerek időnként elszaladt az ajtó előtt, olyankor mikulássapkájuk villózó fényei színes nyalábokkal töltötték meg a kabinjukat. Ahogy elnézte a fények játékát, akaratlanul is eszébe jutott a saját gyermekkora.

Nekik nemhogy villogó mikulás sapkára, élelemre is alig tellett. Szülei – apja fékezhetetlen alkoholizmusa miatt – nem sokkal a születését követően elváltak. Nem bánta, hogy azóta sem látta a férfit, aki nemzette. Vidéken élő nagymamáját nem számítva ketten maradtak. Az édesanyja, Margaret erőn felül dolgozott, de még így is keresetének nagy részét elvitte a lakbér, és a hónap végére alig maradt több néhány fillérnél. Aztán egy szomorú délutánon ő is elment.

Az asszony kötőtűinek monoton hangja térítette vissza a valóságba.

– Mindig is szerettem kötögetni utazás közben – emelte rá a tekintetét újra a hölgy. – Elvonja a figyelmet az élet nagy gondjairól. De tudom, a mai fiatalság nem vesződik ilyen régies időtöltéssel – mosolyodott el ismét.

A szerelvény megállt egy apró, hólepte településen, majd egy elhaló füttyszó kíséretében hamarosan indult is tovább. Catherine előhalászta a mobiltelefonját a táskája mélyéről és a kijelzőre pillantott. Már-már görcsösen vágyott rá, hogy a barátja – már ha még annak lehetett nevezni – neve megjelenjen a képernyőn. Az áhított üzenet azonban váratott magára. Az üzenet, amely talán képes lett volna visszahúzni a szakadék széléről, amelybe éppen bele akarta vetni magát.

Ha szerelemről volt szó, a szerencse messziről elkerülte. Hiába reménykedett minden alkalommal, hogy ezúttal tart valahová a kapcsolat, a férfiak, akikkel összehozta a sors, hátborzongatóan hasonlítottak arra az emberre, aki a nevét adta neki, és akit csak édesanyja történeteiből ismert.

Derekkel sem volt ez másképp, még ha hosszú ideig úgy is hitte.

– Férjnél van, kedves? – szakította ki a gondolataiból az idős asszony hangja.

– Öhm… nem, dee… van valakim – felelte zavartan.

Nem akart barátságtalanul viselkedni, de csak arra vágyott, hogy túl legyen ezen a napon, és az élete újra a normális mederbe terelődjön.

– Néha irigykedem a mai ifjúságra. Az én időmben nem igazán lehetett csak úgy együtt járni valakivel, mint manapság. Persze, előfordult – tette hozzá. – De ritka volt az ilyesmi. Akkoriban még csak azt a cipőt illett felpróbálni, amelyet utána meg is vettünk, ha érti mire célzok – húzta hamiskás mosolyra a száját.

Catherine elgondolkodva bólintott. Amikor nála töltötte a szünidőt, nagymamája sokat mesélt neki a régi világról és a fiatalságáról. Sok tekintetben irigylésre méltó életet éltek, ő a jelen helyzetében mégis örült, hogy már elmúltak azok az idők.

Fogalma sem volt róla, hogy akkoriban hogyan intézték azokat a dolgokat, amelyekről – legjobb tudomása szerint – az asszonyok még egymás közt is szégyenkezve beszéltek. Hogyan tudták a férjeik vagy a közösség elől eltitkolni a nemkívánt terhességet vagy éppen megszakítani azt?

A mai modern világban ez már teljesen másként működött. Manapság vaskos pénztárcával szinte bármit el lehetett intézni. Az emberek egymás iránti növekvő érdektelensége miatt egyre kevésbé foglalkoztak azzal, mit is csinál a másik, vagy mi történik vele. Ennek ellenére hatalmas gombóccal a torkában hívta fel a közeli nagyvárosban található rendelőt, mert félt, hogy titka valahogy mégis kitudódik. Tájékoztatójuk alapján biztosan tudta, hogy gyors és szakszerű ellátást fog kapni. Senki nem kérdez semmit, csak teszik, amit az ügyfél kér, és még az ítélkező pillantásoktól is megkímélik.

Erre a gondolatra mély sóhaj szakadt fel a torkából, majd erős émelygés tört rá. Öklendezni kezdett. Pont, mint az első alkalommal, amikor a mostanival ellentétben képtelen volt leküzdeni, és alig ért csak el a mosdóig, ahol rögtön ki is adta magából az épp csak elfogyasztott ételt.

A rosszullétek azonban a hetek múltával sem csillapodtak, és amikor már a reggeli kávétól is elfintorodott, bekúszott a fejébe a terhesség gondolata.

Maga a felvetés is megrémítette. Lehetetlennek tartotta, hiszen mindig annyira vigyáztak. A lelke mélyén mégis volt egy ijesztő és egyben örömteli érzés, amely nem hagyta nyugodni.

A terhességi teszten megjelenő, két párhuzamos vonal, majd rögtön utána Derek viselkedése valósággal maga alá gyűrte. A mindig is kissé csapodár és hirtelen férfi azonnal lerázta magáról a felelősséget. Egy vállrándítással közölte, hogy manapság már erre is van megoldás. Catherine azóta a színét sem látta. Nem hívta, és a telefont sem vette fel hetek óta.

Az összeverődő kötőtűk hangjára az asszony felé kapta a tekintetét és hosszan elidőzött az arcán. Nem tudta, hány éves lehet, de biztos volt benne, hogy igencsak élete alkonyán járhat. Haja teljesen őszbe borult, kedves, szív alakú arcát tömérdek, mély barázda tarkította. Az idős hölgy megérezhette a pillantását, mert a szeme sarkából felnézett rá, miközben egyetlen pillanatra sem hagyta abba a kézimunkát.

– Ne haragudjon, de megkérdezhetem, hogy hány éves? – szólalt meg vonakodva Catherine. Nem volt benne biztos, hogy illendő ilyesmit kérdeznie, de valamiért mégis szerette volna tudni.

– Oh kedvesem, túlságosan idős az élethez, de fiatal a halálhoz. Már persze attól függ, mit nevezünk életnek vagy halálnak – mosolygott titokzatosan. – Bizonyos tekintetben nagyon sokat éltem, mégis néha úgy érzem, hogy talán túl keveset. Ezért is szeretek vonatozni. Kihasználom, amit még lehet.

– És a családja? – bukott ki a lányból.

Az asszony egy pillanatig habozott, hosszan Catherine szemébe nézett, majd vissza a kötőtűkre, és kisvártatva megszólalt.

– Magam vagyok.

– Sajnálom…

– Ugyan, nem kell – legyintett. – Ez a kijelentés általában jobban megviseli azt, aki hallja, mint azt, aki mondja. Igazából rég hozzászoktam már ehhez az élethez. Annak idején magam döntöttem így. Ahogy mondtam, az én időmben voltak már-már kőbe vésett szokások, néhányan mégis kilógtak a sorból. Nos… én is ehhez a kisebbséghez tartoztam.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

– Oh, hát tudja, kedves, egy aprócska kis faluban nőttem fel, egy egyszerű család második gyermekeként – kezdett bele csillogó szemmel. – A szüleim tisztességes életet éltek, és a szokásokhoz híven, a nővéremet idejekorán férjhez is adták. Még most is emlékszem a gyönyörű menyasszonyi ruhára, amelyet viselt, és ami úgy lekötötte a figyelmem, hogy észre sem vettem a szemében bujkáló szomorúságot. Napról-napra láttam, ahogy a nővérem egyre csak szenvedett a házasságában, és elhatároztam, hogy nem akarok ilyen életet élni. Ábrándozhattam volna ugyan, hogy az a férfi, akit majd nekem választanak, más lesz, mégsem tettem. Másfajta életre vágytam. Értettem valamicskét a gyógyításhoz, ezért amikor kitört a háború, jelentkeztem a frontra ápolónőnek

– A második világháború? – vágott közbe érdeklődve Catherine.

– Az első világháború.

– D,e hát az majdnem száz éve volt… – hitetlenkedett a lány.

– Pontosan – bólintott aprót az asszony, majd újra a kézimunkára emelte a tekintetét miközben folytatta a történetet. – Ötödik hónapja teljesítettem már szolgálatot, amikor meginogni látszott az elhatározásom, hogy sohasem megyek férjhez. Egyik éjjel behoztak egy súlyosan sebesült katonát. Miután az állapotán már nem tudtam javítani, és máshol sem akadt teendő, csak ültem az ágya mellett és beszélgettem vele. Úgy elmerültünk egymás tekintetében, hogy észre sem vettük, hogy ránk virradt.

– Túlélte? – bukott ki Catherine-ből.

– Igen, túl. Amíg a táborban lábadozott, minden egyes nap mellette voltam, amennyit csak lehetett, és rövidesen már a közös életet tervezgettük. Egy kis házat, gyerekeket, de… a sors úgy tűnik, jobban kedvelte a korábbi terveimet.

– Mi történt?

– Majdnem minden, amit elterveztünk valóra vált. Miután véget ért a háború, megkérte a kezem, vettünk egy kis házat, és nem sokkal később teherbe is estem.

Catherine egy pillanatra lehunyta a szemét, és élesen beszívta a levegőt.

– Ám az idilli élet csak ábránd maradt. Idő előtt megindult a szülés. Komplikációk léptek fel, és mire az orvos odaért… – Nagyot sóhajtott. – Tudja, azt hiszem, nincs is ennél nagyobb fájdalom. Egy gyermek mindig az Úr ajándéka, és minden helyzetben áldás. Még ha sokszor nem is így érezzük – vetett sokatmondó pillantást Catherinre, aki zavarában inkább kinézett az ablakon.

Biztos volt abban, hogy az asszony csupán általánosságban beszélt, hiszen nem tudhatott az ő helyzetéről, mégis… az a tekintet! Mintha a belsőjébe látna, mintha tudná… De nem tudhatja! És nem is értheti. Hogyan is vállalhatná ezt a gyermeket apa nélkül, egy harminc négyzetméteres kis lakásban? Esetleg, ha az édesanyja élne! Ha nem lenne olyan egyedül, mint a kisujja, talán… Nem! Akkor sem. Nem azt a sorsot kívánta a gyermekének, amely neki is jutott. Túlságosan félt ettől a hatalmas felelősségtől, de a terhességmegszakítás gondolata is ólomsúlyként nehezedett a lelkére.

– És utána mi történt? – fordult újra az asszony felé, aki kezeit ezúttal az ölében nyugtatta és őt fürkészte.

– Soha többé nem estem teherbe – felelte halkan. – Mindent megpróbáltunk, de nem sikerült. Aztán kitört a második világháború és egy nap egy katona állt az ajtóban egy gyászlevéllel a kezében. Mondhatnám, hogy a világom ott omlott össze teljesen, de a gyermek elvesztése óta igazából sohasem találtam magamra. Néhány hónappal később ismét jelentkeztem a frontra, hogy sebesült katonákon segítsek, és ott is maradtam egészen a háború végéig.

– És utána mi történt?

– Ha arra kíváncsi, hogy férjhez mentem-e újra, akkor a válaszom nem.

– De még olyan…

– Újrakezdhettem volna? – fejezte be a gondolatot halkan az asszony. – Valóban. És kérőm is akad bőven, de… Képtelen lettem volna újra reménykedni, és ismét csalódni. És az önvád is sokáig mardosott…

– Az önvád? – ráncolta a homlokát Catherine.

– Tudja, kedves, a háború alatt előfordult, hogy napokig alig ettünk. Az éjszakák borzalmasan hidegek voltak, sokszor a nappalok is, és néha eszembe jutott, hogy talán amíg mások egészségéért aggódtam, a sajátomra nem figyeltem eléggé. Később, egy-egy gyenge pillanatban az is előfordult, hogy átkoztam magam a saját gyávaságomért. Talán, ha másként döntök és újra férjhez megyek…

– Sajnálom.

– Nem kell – mosolyodott el ismét. – Mindez már nagyon-nagyon régen történt, és minden valószínűség szerint így kellett lennie. Csak a Jóisten a megmondhatója, milyen utat kell bejárnunk és miért. Mindettől függetlenül boldog és teljes életet éltem. Egyetlen fontos dolog van: bármit is teszünk, szívből tegyük, és akkor nem lesz mit megbánnunk – nézett ki a szemüvege mögül, majd újra a kötőtűiért nyúlt.

Catherine hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. Csak a szerelvény kerekeinek halk kattogása törte meg a csendet, amely a végzetébe vitte. A saját maga által választott végzetbe. Hiába reménykedett benne, hogy azután a nap után minden visszatér a rendes kerékvágásba, jól tudta, hogy nem így lesz. Nem lehet így. Ha meg is szakítja a terhességét, akkor sem tudja semmissé, meg nem történtté tenni. Egyszerűen csak ez számára a könnyebb út. De tényleg ezt akarja? A könnyebbik úton járni?

– Elég legyen, fiúk!

A hangos szóra ijedten kinyitotta a szemét. A felszólítás a két, tízéves forma kisfiúnak szólt, akik egy törött kerekű kisautót cibáltak ide-oda.

A nagydarab, Larrynek nevezett férfi fészkelődni kezdett, még jobban odaszorítva őt a vagon falához.

Megdörzsölte a szemét, majd pillantása a kabin másik végébe siklott, de csupán öten voltak a helyiségben. A két kisfiú, a két férfi és ő.

– Öhm… melyik településnél járunk? – köszörülte meg a torkát.

– Semelyiknél, hölgyem! Hiszen épp az imént indultunk el. Jó’ elszunnyadt – felelte a vele szemben ülő férfi.

Catherine bólintott, de alig hallotta a férfi hangját. A furcsa, már-már túlzottan is valóságosnak tűnő álom járt a fejében.

Elővette a telefonját a táskából, és a kijelzőre pillantott.

Nincs üzenet.

Mélyet sóhajtott és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullik, szinte már elborította a tájat.

Két megállóval később a két férfi és a gyerekek leszálltak. Egyedül maradt a fülkében a viaskodó gondolataival.

Egyre csak az asszony szavai jártak a fejében, amelyek igazából sohasem hangzottak el: „Egyetlen fontos dolog van: bármit is teszünk, szívből tegyük, és akkor nem lesz mit megbánnunk”.

A végállomás előtt lassan felemelkedett az ülésről. Gyorsan felöltözött, magához vette szőrmesapkáját és kilépett a kabinból.

– Elnézést Uram! – szólította meg az arra járó kalauzt, amikor lelépett a peronra. – Mikor indul vissza a következő járat?

– Harminc perc múlva, asszonyom – felelte a férfi készségesen.

Catherine bólintott, és mielőtt elindult volna, még visszanézett a kabinjára, melynek ülésén ott hevert egy pár arany kötőtű.

_______________________________________________

A júniusban megjelenő antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül - Érzékeny téma

A kötet megvásárolható a Smaragd Kiadó webshopjában (hamarosan)

Olvasd tovább!

Füzes V. Polda: Amerre nem szállnak gólyák

Drága Angel!

Nem is értem, miért éppen neked öntöm ki a szívemet. De az igazat megvallva nincs senki más, akinek ezt megtehetném. Ha még őszintébb akarok lenni, el kell ismernem: negyvenöt éve készülök erre a levélre.

Mrs. Forester leengedte kezéből a ceruzát, és kibámult a kertre. A narancsfák már virágba borultak – idén a szokottnál valamivel később –, édes illatukat behozta a szél a nyitott ablakon át. Az asszony szája szomorkás mosolyra húzódott. Újra felvette az íróeszközt, és a kenderpapírlaphoz érintette.

Itt Észak-Dakotában igazán kellemes az éghajlat. Persze amikor megszülettem, immár nyolcvan évvel ezelőtt, a családommal soha eszünkbe sem jutott volna itt nyaralni; mi Floridába, Mexikóba, a Bermudákra utazgattunk – ezek a helyek ma már lakhatatlanok. Akkoriban gondtalanul éldegéltem – sikeres közgazdász voltam, tudod –, de amikor New Yorkot elöntötte a tenger, és Manhattan a Keleti part Velencéjévé változott, a költöző tömegekkel együtt én is a Középnyugat felé indultam. Az ökonómiát ökológiára kellett cserélnem, és belefogtunk az önellátás megtanulásába.

Az asszony pillantása a falon függő 2069-es naptárra esett. Már két hónapja levehette volna onnan, de nem akarta. John még maga tette fel, nem sokkal azelőtt, hogy…

Apád magamra hagyott néhány hete. Most már a kegyeleti erdőben alussza örök álmát. Vörös virágú vadgesztenyét választottam neki, mindig is rajongott ezekért a gyönyörű példányokért; ha odafentről látja majd, el lesz bűvölve, milyen óriási faként él tovább ezentúl. Én pedig egészen egyedül maradtam.

Mrs. Forester szemét könny feszítette, abbahagyta az írást. Johnnal nem volt mindig könnyű, a házasságuk elején sokat vitatkoztak. A téma mindig ugyanaz volt.

Amikor a Világtanács közzétette átfogó válságkezelési programját, azt gondoltam: ez a világ nem a jövő világa, hanem kemény küzdelem a túlélésért. A felmelegedést vissza kell fordítani, a túlfogyasztást megszüntetni, a túlnépesedést megállítani. Mi vagyunk azok, akiknek itt és most cselekedniük kell. John azonban nem akarta elfogadni azt a gondolatot, hogy soha ne váljunk családdá. Három testvér és tizennégy unokatestvér mellett nőtt fel, számára ez volt a természetes… Akkor két hétig nem állt velem szóba. Végül beadta a derekát, mert szeretett engem. Miután mindkettőnknél elvégezték a művi meddővé tételt, kaptunk egy ökoházat a prérin egy népes „ökommunális” közösségben. Új életet kezdtünk. Reggeltől estig a hatalmas közösségi kertet műveltük, vetettünk, betakarítottunk, befőztük a terményeket. Sok boldog órát töltöttem el a paradicsomtövek, répa ágyások, fűszerkertek aromás, zöld útvesztőiben. A vegán életmódra John is könnyen átállt, néhány hét elteltével jelentkezett a szakácscsapatba, amely a közösséget – munkánk ellentételezéseként ingyenesen – ellátta napi három étkezéssel. Micsoda hangulatos nyáresti vacsorákat rendeztünk a lugasok alatt! Évente többször vittek minket erdő- meg iparikender-telepítésekre is: több száz ökomunkás ültette, öntözte a facsemeték végtelenbe vesző sorait az addig lakatlan pusztaságokon. Nagyszerű barátokra találtunk, és a közös küldetés, elhivatottságunk, amiért szívvel-lélekkel fáradtunk nap mint nap, összekovácsolt bennünket. Fergeteges utcabált rendeztünk, amikor bejelentették, hogy a Föld átlaghőmérsékletét sikerült fél fokkal csökkenteni. Erre a világra nem szabad gyereket szülni, mondogattuk meggyőződéssel, és mindannyian azt vallottuk, hogy jó döntést hoztunk, megvagyunk mi gyerek nélkül. Apád azonban egy este, amikor már lefeküdtünk, a fülembe súgott valamit. Hogy mit szólnék az örökbefogadáshoz? A szabályok nem tiltották ugyan, de egy ilyen döntéssel fel kellett volna adnunk az egész addigi életünket, mert a harminc négyzetméteres házunk hármunknak már igazán kicsi lett volna. Nem akarom más gyerekét nevelni, ha már sajátom nem lehet, válaszoltam Johnnak. Csalódott volt ugyan, de többé nem hozta szóba a dolgot.

A következő télen ismét havazott Alaszkában. A közösségünk állami elismerést kapott, és mind elutazhattunk egy hét üdülésre a Nagy-tavakhoz. „Boldog vagy?”, kérdezte John a tó partján, a naplementében, és átölelt. Vadludak, récék, fecskék húztak el a fejünk felett, ezerféle tollas teremtmény, csak gólyákat nem lehetett egyszer sem látni. „Igen”, feleltem neki. De nem mondtam igazat. A fájdalom a hasamban akkor már hónapok óta gyötört. Az orvosok nem találtak rá magyarázatot. Pszichoszomatikus tünet, mondták. Később hallottam egy specialistáról, és elmentem hozzá. Az orvos nem hitt a szemének, én meg a fülemnek. Miómák? Az lehetetlen. „Sosem bánta meg, hogy nem szült gyereket?”, kérdezte. „Egyáltalán nem”, mondtam neki, és futva hagytam magam mögött a rendelőt.

Apád odaadóan támogatott. Végül meggyógyítottam magam, de a lelkem, az sosem nyerte vissza az egyensúlyát többé.

A ceruza koppant az asztallapon. A göcsörtös ujjak az őszes-fekete tincsek közé túrtak. John… Szerette Johnt, olyan mélyen, mint senki mást a világon. Bárcsak megadhatta volna neki, amire annyira vágyott!

A felmelegedés stagnál, a bolygónk talán megmenekül. Az emberiség jövendő nemzedékeinek lesz hol élnie, és remélhető, hogy az ökomigráció is mérséklődik végre. Csak azt az egyetlen dolgot sajnálom, hogy sohasem tudhatom meg: fiú vagy lány lettél volna. Hogy nem fogantál meg sohasem. Így Angel maradsz nekem most már mindörökké. Egy következő életben azért még találkozunk, ugye?

Szeretettel gondolok rád: Anya

Mrs. Forester lehunyta a szemét. Hátradőlt a karosszékében. Lassan ő is évei végére ér. Itt hagyja a házukat, a tárgyaikat, de magával fogja vinni azt, ami az értékesebb: az élettapasztalatát, a bölcsességét.

De ha létezik túlvilág, ott talán még találkozhat Angellel.

Talán minden így volt jól, ahogyan volt.

Talán.

_______________________________________________

A júniusban megjelenő antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül - Érzékeny téma

A kötet megvásárolható a Smaragd Kiadó webshopjában (hamarosan)

Olvasd tovább!

A. N. Vespree: Életutak

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam, bár sejtettem, hogy nem fogom elérni a célomat: meggondolja magát, gyorsan megforduljon és hazasétáljon.

– Reggelt?! – kérdezett vissza. Nevetése úgy visszhangzott a lépcsőházban, hogy féltem, kijön lakásából a szemben lakó öregasszony. Ha elkezd beszélni, órákon át nem fogok tudni szabadulni tőle. – Már kilenc óra!

Ekkor vettem észre, hogy látogatóm mellett két ötéves forma gyermek ácsorog, és olyan huncut arccal néztek rám, mintha arra készülnének, hogy menten felforgatják a lakásomat. Úgy is lesz – gondoltam, majd eleget téve az illemnek, félreálltam az ajtóból, hogy beengedhessem őket. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy kis beszélgetés még nem borítja fel az egész napomat, sőt, talán még jót is fog tenni az újdonság, és legfőképpen egy régi, majdnem elfeledett barát társasága. Csak pozitívan!

Miközben ismerősöm egyből a nappali felé vette az irányt, mintha tegnap váltunk volna el utoljára, elgondolkoztam, hány éves is lehet. Harmincegy? Harminckettő? Nem emlékeztem, legalább öt éve nem találkoztunk. Még középiskolás voltam, amikor egy helyi közértben megismertük egymást egy joghurtbaleset kapcsán. Akkor még nem voltak gyerekei, ám lelkesen beszélt programozó állásáról, miközben a pulcsimról lemostuk az odaveszett reggelim maradékát.

– Még mindig egyedül élsz? – kérdezte, ám rám sem nézett, rögtön maga elé rendelte mind a két lurkót és elkezdte lefejteni róluk a vastag ruhadarabokat. Kanapémon hamarosan összevissza hevertek a kabátok, sálak, vastag nadrágok, miközben az apró cipőkből pergett a sár.

– Így könnyebb rendet tartani. – Megpróbáltam elviccelni a dolgot.

Gondolataim között rögtön felelevenedett a barátok és rokonok válogatott okoskodása. Mindig jobban tudták, hogyan kellene élnem az életemet: férjjel, gyerekekkel, és hiába érveltem, a vége mindig ugyanaz lett: fiatal vagyok még, alig múltam húsz, amikor megérek, máshogy fogom gondolni.

– Meghiszem azt! – nevetett fel a barátnő, majd benyálazta az egyik ujját, és elkezdte mindkét kölyök arcáról módszeresen ledörgölni a koszt. – Egész nap takarítok, alig fejezem be, már kezdhetem is előröl.

– De gondolom megéri.

Ugyanazt hajtogattam, amit más, gyermekes szülők szoktak nekem mondani. Akármennyit panaszkodnak a gyerekükről, mind ugyanazt mondja a végén: hogy megéri. Gondoltam, megkerülöm a konfliktust, ami a nézeteltérésből fakad, és pontosan azt mondom, amit hallani akar.

– Néha visszasírom a leányéveimet. Még szerencse, hogy szeretnek a nagyinál lenni, így havonta egyszer-kétszer azért el tudunk menni szórakozni a párommal.

Nem bírtam visszafogni magam, és hangosan felhorkantottam.

– Én évek óta nem voltam szórakozóhelyen, én örülnék, ha havonta egy-két alkalommal el tudnék menni – magyaráztam meg gyorsan. Féltem, hogy ha nem teszem, gyilkossá válik a csúnya tekintet, amit rám mereszt.

– Pedig semmi dolgod – jelentette ki hidegen, nekem pedig meg kellett fognom az államat, ha nem akartam, hogy nagyot koppanjon a parkettán. – Nincs férjed, gyereked, egyedül élsz… – kezdte el sorolni, mintha csak egy könyvből olvasná.

– Végül is csak két állásom van, és alig alszom napi pár órát – forgattam a szememet. – Mindegy. Kértek valamit?

Szemem sarkából észrevettem, hogy a kislány az olvadófélben lévő fagylaltommal szemez. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan hatalmas harc veszi kezdetét az édességemért, aminek az lesz a vége, hogy vagy megválok tőle, vagy két emelettel arrébb is a gyereküvöltést hallgatják a szomszédok.

– Á, nem, köszönjük. Nagyon okosak, ha kell valami, rögtön szólnak. Nemrég ittunk, és már reggeliztünk is.

Néztem, ahogyan a két gyerek anyjuk segítségével leül a kanapéra, közrefogva azt a végtelenül fáradtnak tűnő nőt, akit egykor a barátnőmnek neveztem.

– Azt nem is mondtad, hogy két állásod van – folytatta. – De ne aggódj, nem fognak lefárasztani annyira, négy-öt óra és itt vagyok. Bekapcsolod nekik a tévét, azt elnézik és…

– Itt hagyod?! – Csúnyán a szavába vágtam a visszakérdezésemmel, azonban annyira lesokkolt, amit mondott, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Ki mondta, hogy én vigyázni fogok a gyerekeire? Másra sem vágytam, minthogy két neveletlen, síró gyerek a lakásomban randalírozzon, miközben én pihenni szeretnék!

– Hétfőn beszéltük, emlékszel? Mikor rád írtam, és elmeséltem, hogy a férjem leesett a tetőről.

Úgy éreztem, mintha rám borult volna egy szekrény. Felelevenedett előttem az üzenetek sora, amiben azt taglalta, hogy a férje a beázott tetőt próbálta megjavítani, amikor valahogyan megcsúszott és leesett. Kórházba kellett vinni, és csak másnapra derült ki, hogy szerencsére csak gerincrepedése, és nem törése van. Sajnáltam őket, de mivel a nagy családalapítása után rögtön elkezdtek hanyagolni, majd szépen lassan a beszélgetéseink is megszűntek, nem tudtam mélyebben átérezni.

– De nem mondtam igent – húztam el a számat. Kellemetlenül érintett a helyzet, nem szívesen küldtem volna el őket, de az, hogy nem akarok vigyázni két ötéves gyerekre, erősebben pulzált bennem, mint az együttérzés. Rögtön megfogalmazódott a fejemben: csak azért írt rám néhány héttel ezelőtt, hogy legyen kire sózni a gyerekeket?

– De azt mondtad, hogy nem dolgozol – erősködött tovább.

– Igen, és az nem azt jelenti, hogy rá is érek.

Ekkor tudtam, hogy jó nagy butaságot mondtam, és nem is kellett sok idő, hogy egy lenéző, dühös pillantást kapjak válaszul. Persze, végül is ráértem, de hogyan kellett volna megmondanom neki, hogy kiráz a hideg a gyerekektől?

– Látom – sóhajtotta.

Az egyik gyerek eközben felkelt, tett néhány bizonytalan lépést, majd átmászott a testvére mellé. Persze ott már nem sok hely akadt, így egymás hegyén-hátán ültek, de ez őket nem zavarta, ahogy látszólag a barátnőmet sem.

– Sokat dolgozom, csak szeretnék pihenni!

– De velük is tudsz pihenni! Nézd meg, hogy milyen csendben ülnek!

El kellett ismernem, hogy a gyerekek meg sem moccantak, csak megszeppenve néztek rám, az anyjukra, a környezetükre. Nem is értettem… Még a nevüket sem tudtam a kölyköknek, soha nem láttak még, miből gondolja egyáltalán, hogy jó ötlet, ha egy vadidegennél hagyja őket? Régi barátság ide vagy oda.

– Egyedül szeretek pihenni – jelentettem ki, majd egy oldalsó pillantást vetettem a fagylaltomra. Egyre jobban olvadt. Szerencsére egyetlen szem sem szegeződött rá a sajátomon kívül, és nem turkált benne illetéktelen ujj, mint ahogyan elsőre képzeltem.

– Ha lenne valakid, és közösen tervezett családod, akkor megértenéd.

Felhorkantottam.

– Mit? Hogy mindig rásóznám valakire a gyerekeimet, mert képtelen vagyok egyedül bánni velük?

Úgy tűnik, hogy ezzel elvetettem a sulykot, ám nem éreztem sem megbánást, sem pedig bűntudatot. Egyvalamit éreztem: hogy nem akarom a fél napomat két ötévessel tölteni. Miért olyan nagy kérés ez?!

– Persze, mert azt hiszed, olyan könnyű ez egyedül, miközben a férjemet is ápolnom kell? Ha lenne gyereked, akkor lehet, hogy kialakulna benned némi együttérzés és gondoskodás is!

Elhelyezkedtem az egyik fotelben. Ehhez le kellett ülnöm, nem voltam felkészülve arra, hogy valaki a saját otthonomban kioktat arról, hogy hogyan kellene élnem az életemet. Már megint.

– Lehet, de nincs – vontam meg a vállamat. – És nem is lesz.

Úgy tűnik, hogy a volt barátnő rájött, hogy jobb, ha ezt nem erőlteti, ugyanis olyan gyorsan kezdte el öltöztetni a gyerekeit, amilyen gyorsan levette róluk a ruhákat az imént.

– Huszonévesen én is ugyanezt mondtam, és tessék. Most van két csodálatos gyermekem, és soha, semmi pénzért nem válnék meg tőlük! Majd egy tíz év múlva máshogyan fogod gondolni ezt, és akkor rájössz, hogy igazam van!

Ez a tolakodó igazságérzet kezdett az agyamra menni. Sajnos túl sok ember gondolkozott így, a munkám során nap mint nap találkoztam olyan nőkkel és férfiakkal, akik egyszerűen képtelenek voltak beismerni, ha valamiben nincs igazuk.

– Nem fogom.

Régóta tudtam, hogy nem akarok gyereket, és ez eddig sem változott, ezután sem fog. Két állás mellett egyszerűen nem lett volna időm ismerkedni és családot alapítani. Az egyik fizetésemből éppen csak meg tudtam élni, ha nem vállalok plusz munkát, egy fityinget sem tudtam volna félrerakni későbbre.

– Ó, dehogynem! Mégis ki nyitja rád az ajtót öregkorodban?

A szemem előtt lebegtek a képek a munkahelyemről: magányos idősek, akiket csak én látogatok, akikkel csak én foglalkozok, akiktől csak én kérdezem meg, hogy hogy vannak. Magányos idősek, akik órákat mesélnek gyermekeikről és unokáikról, a boldog emlékekről, de soha, egyszer sem látogatják meg őket.

– Az idős barátnőim – feleltem, majd egyre nagyobb mosollyal néztem, ahogyan egykori barátnőm még mindig a ruhákkal szenved. A kapkodás megtette a hatását, és hiába kötötte meg az egyik gyerek cipőjét, mire a másodikkal is kész lett, az elsőnek már kioldódott a fűzője.

– Amit teszel, az hatalmas felelőtlenség! Minden családba legalább három gyerek kellene! Miből lesz nyugdíjad?

Végre sikerült az öltözködés, elindultak az ajtó felé.

– Szerinted miért dolgozok annyit? – kérdeztem vissza.

Ahogyan figyeltem távolodásukat, elöntött a megkönnyebbülés. Végre megszabadulok tőlük, és visszatérhetek a nyugodt pihenéshez, mielőtt holnap ismét kezdődne a heti hajtás.

– Élmények nélkül, a rendszer rabszolgájaként akarsz megöregedni és meghalni? – kérdezte. A jókedvem szinte azonnal füstbe szállt.

A keze már a kilincsen volt. Kitessékelte a gyerekeket, majd egy laza mozdulattal bevágta maguk mögött az ajtót. Ennek ellenére tisztán hallottam szavait a folyosóról.

– Végül is, valaki a robotélettel is megelégszik.

_______________________________________________

A júniusban megjelenő antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül - Érzékeny téma

A kötet megvásárolható a Smaragd Kiadó webshopjában (hamarosan)

Olvasd tovább!