Suzana Guoth: Stefi

   Milyen boldogok azok, akik csak könyvekből és filmekből ismerik a háborút, a gyilkolást, az

óvóhelyeket, akik nem láttak még lebombázott házak előtt kiterített holttesteket, akik nem láttak bombatölcséreket, és nem rezzennek össze a váratlanul megszólaló szirénák hangjától. Stefi már nem is emlékezett, milyen volt az élet békeidőben, amikor nem kellett lemenni az óvóhelyre, nem kellett semmitől sem félni, bőven volt ennivaló, amikor tiszta szívből örülhetett az életnek, csak fel kellett ülnie a vonatra, és máris gondtalanul utazhatott bárhová.

   Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak Stefi fejében a szombathelyi Fő téri luxuslakásukban azon a gyönyörű napfényes, de egyben végzetes vasárnapon, 1945. március negyedikén, amely hosszú időre bevésődött a városlakók lelkébe és emlékezetébe.

Olvasd tovább!

Tris McAdams: Mestersége túlélő

1.

   ‒ Nem fogsz itt átférni. 

   ‒ Nocsak, újabban a kapitányok vezetik a kutatóhajókat?

  ‒ Nem, de még mindig fontos tulajdonságunk, hogy a hajó épségét kockára tevő beképzelt és arrogáns kormányost időben lebeszéljük az ostobaságáról.    

   ‒ Mázli, hogy ezen a hajón csak profik dolgoznak… bár veled alaposan mellényúltak.   

   ‒ Kicsit izgulhatnál, hogy felmentelek..

   ‒ Izgulnék is, csak nélkülem nem jutunk haza. Ahelyett, hogy kekeckedsz, inkább hozass valami kaját a cicussal!    

   ‒ Mr. Hiks! A nevem E.N.K.I. és tudományos tiszt vagyok, nem felszolgáló. Látom nehezen lép túl azon, hogy az önök számára vonzónak terveztek, de ne utaljon rám még egyszer ilyen módon, mert beindul a vészprotokollom és véletlenül elhalálozik. Egyébként pár perc alatt megadok minden szükséges információt a robotpilótának, ha önt eléri a szomorú vég.   

   ‒ Eljött az idő, hogy magukra hagyjam önöket, ha már így összebarátkoztak. Ja, és Mike, ha csak egy karcolás lesz a hajón, lecseréllek egy droidra.   

  ‒ Remek lesz a visszaút… mázli, hogy hamarosan elérjük ezt a nyamvadt bolygót. Remélem berozsdál a segge odakint, Mindentudó kisasszony.    

  ‒ Csak annyit mondanék erre Mr. Hiks: robotpilóta.

kép: pixabay.com

Olvasd tovább!

S. Csaba: A vén koldus

Roberto öreg volt már, s azonfelül szegény, mint a templom egere. Egy padon bóbiskolt éppen a folyó menti parkban, újságpapír-takaróba bugyolálva. Mélyen barázdált, hamuszürke arcára békességet lopott az álom, bozontos szakálla bezúzmarásodott a dermesztő hidegben. Feje fölött egy kitartó, jeges szellő gyászindulót fújdogált a jegenyefák megdermedt ágain, s a hőmérő higanyszála jócskán fagypont alá süllyedt.

Hajnalodott. A hórihorgas lámpák még javában tették a dolgukat, sárga fényt szórtak a fontosabb ösvények mentén. Ez a pad, melyen a vén koldus aludt, a park északnyugati oldalán foglalt helyet parányi tisztás szomszédságában. Távol esett minden fő csapástól, sűrű bokrok vették körül, s még halvány lámpafény se világította. Két hete annak, hogy az öreg rátalált, s azóta minden éjszaka itt tanyázott.

A semmiből hirtelen egy falka kergetőző, eszeveszetten csaholó kóbor kutya tűnt elő, majd ugyanolyan hirtelen ahogy megjelentek, el is tűntek a tisztásról. Az öreg megébredt, de percekbe tellett, mire teljesen magához tért. Feltápászkodott a padról, s közben tehetetlenül reszketett, mint akit hisztériás roham ráz. Hiába húzta magára minden ruháját az éjjel, a közelgő tél jeges lehelete könnyedén bebújt a szakadt gúnya alá, s egészen a csontokig hatolt. Noha számtalan efféle éjszakát töltött már szabad ég alatt, a hideg napról napra jobban megviselte, és ez a mostoha, nyomorúságos élet lassan, de biztosan elillanni készült a meggyötört testből.

Olvasd tovább!

Záboji Tibor: Az én csókám

kép: Záboji Tibor

   A világ Hrabal. A világ Hrabalból van. A világ minden élőlényének köze van Hrabalhoz. Neked is! És minden történetnek...
   Kiskamasz koromban volt egy csókám. Apám hozta, befogták valahol, később azt hallottam, hogy egy galambász padlásán kelt ki csóka-tojásból. Mert másból nem kelhetett ki, ebben biztos a madár-irodalom. Hogy a csókatojás hogyan került a galambok fészkébe, azt meg derítse ki egy szabadnapos ornitológus, akinek szintén köze van Hrabalhoz. Nincs olyan ornitológus, aki ne szeretné a sört, ugyanis sör nélkül nem lehet elképzelni a röpülést és ennél fontosabb rész-tudomány nincs egy ornitológus életében. Még a szabadnapján sincs. (Azt is később tudtam meg, hogy Darázscsípte úr, a sarki hentes, aki nyáron is tudott véres hurkát csinálni – innen a sok darázs meg a csípése – hordta a söröket korsóban az ornitológusnak, aki a tetőn ült egy teleszkópos széken, amivel követte a tető ferdeségét, csak a söröket nem tudta követni. De hát aki Hrabalt akar olvasni, üsse be a Google-ba, hogy "Hrabal könyvei", aki meg nem, az figyeljen ide!)

Olvasd tovább!

Győrvári József: A hullarabló

A világosság idejét éltük. Minden az annak megfelelő ösztönös rutinnal zajlott. Egészen addig, amíg a csapat egy távoli tagja rá nem zendített: „Egy nem mozog. Lent van, és nem mozog.” Egyből fújni kezdték a mellette lévők is: „Nem mozog. Lent egy nem mozog.” Sorban adták tovább a hírt egymásnak.

Mi közöm van hozzá, gondoltam. Én aztán nem postáskodok nekik! De amint hozzám ért a riadólánc, valahonnan zsigerből tört rám a kényszer. Azonnal eltaposta az egyénieskedés szikráját. Nem szakíthattam meg a sort, az vadul természetellenes lett volna. Harsogni kezdtem a többiekkel együtt: „Ott lent egy nem mozog.”

A széllel versengve szállt az üzenet, és indult a helyszínre mindenki, akihez eljutott. Mire odaértünk, valahonnan már én is tudtam, mi a teendő.

Kört alkottunk, ahogy az őseink és azok ősei a létezésünk kezdete óta. Ő középen feküdt alant, mozdulatlanul, természetellenes pózban. A folyamatosan érkező újak csatlakoztak a szertartáshoz. Egyre dagadt a kör.

Szívtuk magunkba a lent heverő testből kiáramló lélek foszlányait. A felhalmozott tudást, az emlékeket és mindent, ami őt alkotta. Belénk épült, a részünkké vált. Egy morzsányival gyarapította a közösség egyedről egyedre öröklődő ismeretanyagát a világról.

Pihenj az örök mozdulatlanságban, testvérünk! Magunkba fogadtunk.

A Másfajta hirtelen bukkant fel.

Általában messziről észre szoktuk venni. De most valami mögül váratlanul lépett elő. Sokkolóan hatott ránk, pedig nem láttuk nála a varázságat, aminek messzire zengő hangjával le tudta rántani bármelyikünket a mozdulatlanságba. Még egészen magasból is.

A riadalom egyeseket azonnali menekülésre sarkallt. A bátrabbak nem hagyták el a helyüket. - Persze én sem! - Csak rettegve, feszült izmokkal meredtek a kegyetlenségéről ismert ellenségre. Vajon mire készül?

Hatalmas, undorító, törvényt nem ismerő lényként szinte bármit megtehetett. Most sem hazudtolva meg szörnyű valóját, egyenesen a társunk testéhez ment és magával ragadta. Egyként hördültünk fel. A szertartás megszakadt!

Miért tett ilyet? Talán éhes volt?

És mintha ennyi borzalom nem lett volna elég, még vérmesen felénk támadt, miközben artikulátlan hangokat adott ki magából:

– Hess, ronda varjak! Hess, hess!

És mi szétrebbentünk.

- vége -

A műre a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc érvényes. - ami röviden annyit tesz, hogy a művet a felhasználó (az oldalt látogató) másolhatja, többszörözheti, továbbadhatja, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de kereskedelmi célra nem használhatja fel.

 Letöltés: Győrvári József - A HULLARABLÓ - epub

Olvasd tovább!